Szabadság - Intermezzo

Az aprócska tábortűz kellemes narancsszínű lánggal égett a zöld lovagi sátor előtt. Egész picike volt, szinte elveszett a protestánsok kék, és az északiak fehér sátrai között. Egyetlen üde lombszínű pontként magányosan ácsorgott a tömegben, pont úgy, ahogyan a tünde érezte most magát. Szerette egyedül róni a tünde erdő ösvényeit, hallgatni a madarak dalát, de sosem volt még ennyire kitaszítva, hogy nem érezte, hogy bárhova is igazán tartozna ebben a hatalmas seregben. A tömegben magányosnak lenni volt a legrosszabb. Talán megpróbált volna csatlakozni egy-egy tábortűzhöz, hogyha nem tudta volna, hogy hajnalban már várja a zsinatelnök és csapata, hogy elővédként felfedezzék milyen újdonságokkal és csapdákkal készültek a nekromanták. Nemes feladat volt, és a hírvivés sem derogált neki. Ha így veszik hasznát, akkor ezt fogja tenni legjobb tudása szerint.
Lépteket hallott a háta mögül, de amikor odakapta a fejét csak Norven Kather ismerős alakját látta kibontakozni a sátrak árnyékából. Meleg mosoly terült szét manóarcán, amikor meglátta a püspököt.
- Lady Loreena.
- Norven Kather. Csatlakozik? Van még a vacsorámból.
Utálta ezt a rideg, magányos érzést, és nagyon örült volna, ha nem kell egyedül ennie.
- Elfogadom a helyet, ha már felajánlotta... de azt hiszem, csak egy kupa barna sört iszom. - mondta a férfi féloldalas mosollyal, helyet foglalva a tünde mellett a füvön, nem túl bizalmas, de kellemes közelségben. - Jól van? Kissé mintha máshol járna.
- Jól vagyok. Csak... Furcsa itt, két idegen sereggel, hogy senki sincs itt a népem gyermekei közül. - nem mondta ki, hogy egyedül van, és hogy magányos. Az gyengeség lett volna, és fölösleges panaszkodás, hiszen a másik már itt van. - És mivel holnap hajnalban már útra kell kelnem, nem akartam csatlakozni egyik mulatozó tábortűzhöz sem. És ön?
- Tündéket nem gyakran látni egymagukban, igaz. - biccentett, miközben kinyújtotta hosszú lábait. - Magam is hajnalban indulok. Nem érzem úgy, hogy ünnepelnivalóm volna.
A lány gyanakodva húzta össze a szemét.
- Maga is...? Őszentsége is küld egy csapatot?
Nem tartotta valószínűnek, hogy az inkvizitor egy csapatban lenne von Himmelreich-al. Az egész nagyon abszurdan hangzott, bár az is az volt, hogy ő tündeként észak szövetségese volt, mégis meghívta a zsinatelnök a csapatába. Bár elmagyarázta, hogy miért pont benne bízik, a helyében ő biztosan a saját emberei közül választott volna valakit.
- Nem tudom. – dörzsölte meg a halántékát. - Von Himmelreich kért meg rá, hogy tartsak vele.
Loreena felnevetett. A diplomáciában eltöltött idő alatt úgy érezte, hogy elkezdtem kiismerni az embereket, de mindig képesek voltak őt meglepni. Esroniel vagy zseni volt, vagy őrült, vagy a kettő között lévő paraszthajszálon egyensúlyozott.
- Akkor akár együtt is mehetünk. Engem is ő keresett meg.
Töltött közben Kathernek némi barnasört és magának is egy-egy kupába.
- És hogyhogy elfogata? Nem ő az ellenségük eredetileg?
- Az enyém igen. – bosszúsnak hangzott, de a lány megértette, hogy az és nem vette magára. Ő is bosszankodott volna, hogyha az ellenségével köteleznék együttműködésre, noha tudtával nincsenek ellenségei. - De Őszentsége elkötelezte az Egyházát, hogy e kérdésben támogassuk a protestánsokat. Nekem a pápa parancsol.
A lány bólintott. Feljebbvalója parancsát a püspök sem kérdőjelezhette meg, amikor ő megtette az majdnem a fejébe került. Csak a szerencsén múlott, hogy jó döntést hozott, nem tenné meg, ha ismét hasonló helyzet adódna.
- Bosszantja magát. - nem kérdezte, kijelentette. - Személyes, vagy csak a tény, hogy a protestánsok vezére? Egyébként a kérése is pofátlan, nem tudom mire kérte, de biztos talált volna alkalmasat a saját emberei között is.
- Egy rövid ideig együtt szolgáltam a zsinatelnökkel. Az árulása előtt. – jegyezte meg Norven és beleivott a sörébe. - Rudenz von Hellenburgot is ő küldte hozzám a Holtmezőn. Talán mégsincs embere arra, amit elvár ilyenkor.
Őszinte meglepettség ült ki az arcára. A történet kezdett érdekesen összetetté válni.
- Így már értem. Engem is dühítene. Lehet, pont azért akarja magát, mert régen együtt szolgáltak és valahol még mindig magát tartja a legalkalmasabbnak... - ivott a sörből és azért harapott egyet a kenyérből is, amit az emberektől kapott. - Furcsák maguk emberek. Háborúskodnak látszólag értelmetlen dolgokon, de ilyenkor, amikor tényleg a szükség szorít mégis erősebb a régi bajtársiasság... Másik lehetőség hogy szándékosan akar borsot törni az ön orra alá. - jegyezte meg vidáman.
- Erősebb nálam. Néha úgy gondolom, valóban csak játszik.
Kather a tünde felé fordult, komoran fogva el a tekintetét.
- Esroniel von Himmelreich megnyerő modorú férfi, de a karizmája alatt nem más, mint egy emberbőrbe bújt szörnyeteg. - szólt halkan, minden hangsúlyos drámaiság nélkül. - Az Ordo Maellus rendjében szolgált, most pedig egy fél kontinens lesi a szavát. Szilaj, mint a hegyi vihar, és ugyanannyi benne az emberség is. Csak figyeljen, Lady Wildwind és meglátja.
- Nem tudom mi az az Ordo Malleus. Vagyis annyit tudok, hogy valami szervezet. - pirult el. Még sokat kell tanulnia, eddig csak a fontosabb tisztségeket magolta be, ünnepeket, szokásokat, hogy mindig az alkalomhoz illően tudjon viselkedni, amikor az szükséges volt. De rengeteg olyan apróság volt még, vastag kötetekben állva a lovagok házában, amit még nem tudott. - Maga is szolgált ott?
- Az egyház különleges harci alakulata. Félelmetes harcosok egytől egyig. Felismeri őket a fogazott csatapengéikről, meg a szörnyeteget formázó fémmaszkjaikról. - szünetet tartott, hallgatva a lányt, és arcán ismét megjelent a félmosoly a korábbi komorság után. Sőt, a feltételezésére fel is nevetett. - Én? Dehogy. Soha nem bírnám erővel a követelményeket, amelyeket velük szemben támasztanak. Az Ordo Maellus önnek is méltó ellenfele volna a csatában.
Lory is jobban foglalkoztatta az Ordo Malleus mint olyan. Katonaként mindig érdekelték a különleges alakulatok, és akit egy ilyenbe beválogattak, annak nem volt elég jó harcosnak lennie, különleges jellem, akaraterő és szívósság kellett hozzá, a világ bármely táján.
- Milyen körülmények? És ha nem ott, akkor maga hol szolgált vele?
- Páncélt viselnek, ahogy a lovagok, de a fegyvereik forgatása még több erőt követel meg. - mondta komolyan. - Frontszolgálatot látnak el minden csatában: ahol a leghevesebbek a lángok, oda rendeli őket a pápa. Nincs, ami állná a rend rohamát. Keménykötésű, edzett, könyörtelen rend az övék, hűségesek és erősek. Én csak egy inkvizítor vagyok.
- Most is itt vannak? Fogom látni őket? Félelmetes harcosok lehetnek! - kérdezte a lány csillogó szemekkel, s lelkesedését mintha csak kölcsönvette volna Jozef Strandguttól.
- Itt vannak. – biccentett a másik, a tüzek felé intve. - Úgy látom, a Zsinati Gárdával iszogatnak ma éjjel...
Tudta, hogy nem fogja megkeresni őket, de azért elnézett arra felé. A nagy harcosok mindig tiszteletet ébresztettek benne, nem is csoda, hősök regéin nőtt fel egy katonacsaládban... Loreena közben Esroniel emberségén morfondírozott már.
- Emberség... Talán igaza van. Nem látom őt gonosznak, mint maguk, de van szerencsém ismerni a... feleség, igen ez az a szó. Sok mindent elárul egy férfiról, ha nincs melegség a családjában, és az ő ágyuk hideg, mint a jég. Bár ez semmit sem mond arról, hogy milyen vezető, vagy milyen közel áll a maguk istenéhez, nem igaz? - látszott rajta, hogy mint magánember nem kedveli különösebben Esronielt, de nem vitathatta el az érdemeit, mint vezető, vagy mint pap, és különösen nem ítélhetett felette. Hiszen hol ért ő a hatalmasok politikájához? Hiszen ez az egész nem más, mint politika.
- Nem ismerem igazán. De a Protestáns Egyház juttatta Veroniát oda, ahol most vagyunk. – biccentett Norven. A lány erre kénytelen volt megrázni a fejét, egyet nem értése jeléül.
- Nem, Norven Kather. Az egyház csak elvek és szokások gyűjteménye, de a világot csak az emberek formálják, és az emberek érdekei. Vajon ha Rudenz von Hellenburg nem akart volna király lenni, és kilépni Károly árnyékából, lenne egyáltalán két külön királyság?
Norven újabbat kortyolt a sörből.
- Nem tudom. Hosszú és bonyolult út vezetett a háborúig, én pedig nagyon fiatal voltam akkor. De amit von Himmelreichről mondtam, igaz. Gyilkossággal szakadt ki az Egyházból. Az ilyen bűnök örökre megmérgezik a lelket.
Lory örült, hogy a férfi nem szedte le a fejét azért, amit mondott. A gyilkosságra bólintott, azt már megtanulta, hogy a biblia szerint nagy bűn, és a tündék is tisztelik az élet szentségét. A történet maga viszont új volt neki.
- Elmeséli, hogy történt? Sosem mesélt senki arról, hogy hogyan csapott fel az első láng és hogyan is szakadtak el.
- A zsinatelnök félig gyerek volt még, de kimagaslóan tehetséges kardforgatásban... az esze pedig legalább így vágott. Egy inkvizítort kísértek másodmagával, amikor fellázadt. Az illető egy démont akart megégetni, von Himmelreich pedig egyetlen csapással kettéhasította. Innentől - helyezte az ujjait a torka mellett a kulcscsontjára, lehúzva egészen a gyomráig - egészen idáig. Aztán elszökött. Soha nem állt törvényszék előtt.
A lány elgondolkodott.
- Az a baj, hogy én is egy démonnak köszönhetem, hogy még itt vagyok, így bár természetellenes lényeknek tartom őket, hiszen ami egyszer meghalt, az maradjon is halott, mégsem tudom őket egytől egyig elítélni már. Csupán reménykedhetek abban, hogy aki megérdemli, mert azon az egy bűnén kívül jó lenne, az elnyeri azt a valamit, amit maguk megváltásnak neveznek. - felsóhajtott. - Valahogy az ilyen ügy sosem lehet egyszerű, és egyértelműen eldönthető, hogy kinek volt igaza. Mindenkinek és senkinek egyszerre. De a gyilkosságon kívül biztos találhatott volna más megoldást is, ha a démont akarta megmenteni, így a helyzet kényessége nem menti fel. - hirtelen kacagott fel.
- Már én is úgy beszélek, mint a maguk diplomatái. Rettenetes.
- Így van. Hamar tanul, Lady Loreena.
A püspök mosolyogva dőlt hátra, és bár a lány kíváncsi lett volna Norven válaszára, de nem forszírozta, elengedte ő is a témát. Felnézett a csillagokra, de a Holdat felhők takarták el előlük.
- Muszáj volt. Pedig nem akarok olyan lenni. Sejti, hogy mi vár ránk?- váltott témát.
- Nem. – csóválta meg a fejét, a homlokát ráncolva kissé. - Soha nem jártam még itt és nekromantákkal sincs... sok tapasztalatom. A Kísértet-szigetek olyan vidék, amelyet minden épeszű ember messze elkerül.
- Még sosem láttam a tengert. Nekromantát meg egyszer a mocsárban, ahol maga is ott volt és a zsinatelnök is, meg persze Holtmezőn. De reméljük, megéri a világtérkép miatt.
- Nos, ha egyet látott, látta az összeset - sóhajtott fel Noven. - Reméljük, a térkép nem téved. Akkor megéri.
A beszélgetést lassan elhalt, és csöndben nézték, ahogyan a lángok is szépen lassan kialszanak. Mielőtt nyugovóra tértek volna, még megegyeztek a közös indulásban, hogy ha nem is tudják mi vár rájuk, legalább ők védjék egymás hátát…

Egy dologban igaza volt a zsinatelnöknek: valóban utálok korán kelni.
Minél kevesebb időt kell elfecsérelnem reggel, annál többet alhatom: a feladat adott, s mert semmi kedvem a hajnali harmatban elúszni a lovamig, úgy ítélem meg, egyszerűbb, ha már most összekészülök az indulásra. Nem tart sokáig: nem hoztam magammal semmi olyasmit a Katedrálisból, amire ne lenne szükségem, azt pedig már rég megszoktam, hogy kevés felszereléssel utazzam. A lovam, a fegyvereim és a megszokott, megbízható ruháim is mind jó karban vannak - akármilyen gyakorlott lovas legyek, egy pár jó kesztyű és csizma nélkül elindulni öngyilkosság, ahhoz pedig már öreg vagyok, hogy kényelmetlen vagy túlságosan új holmikban feszengjek.
Kihasználom az alkalmat és megfizetek egy taknyos lovászkölyköt némi ezüsttel, hogy lecsutakolja a lovamat, a patáit pedig megolajozza, ahogy a vastag, bőrből való szerszámzatot is - semmi kedvem nyikorogni meg csörömpölni, ahogy ahhoz sem, hogy a merevre száradt bőr felrepedezzék és belekövült egyenetlen horpadásaival kellemetlen perceket szerezzen nekem vagy a lovamnak. A tenger felől érkező sós pára nem csak a bőrt és a fegyverek acélját kezdi ki: elhomályosítja az ékszerek ezüstjét is, a nedvességet igénylő fa fegyvertokokat és markolatokat pedig kiszárítja, lehántva róluk a könyörtelen marásától felhólyagzó lakkot.
A só mindent elpusztít, amit csak ér. Nem csoda, hogy a nekromanták kedvelik ezt a szigetet.

Kihasználom az utolsó alkalmat, és hosszú, kényelmes fürdőt veszek egy dézsányi felmelegített édesvízben: nem vagyok benne biztos, hogy ezt bárki megengedhetné magának, tőlem azonban senkinek nincs mersze megtagadni és jólesőn merítem alá a fejem benne, hogy kimossam a hajamba telepedett sót: semmi perc alatt szabadulok meg az úton rám rakódott kosztól, játszi könnyedséggel kaparva le utána a pár napos, idegesítően viszkető borostámat a mosdótál szélének dőlve.
Hiú ábránd, hogy az egész küldetést megúszom anélkül, hogy újból el kelljen viselnem magamon, de minél kevesebb ideig, annál jobb.
Túlvagyok már a nyárson sütött vadnyúlból álló vacsorámon is, amikor átvágok a tábor szabad ég alatt pislákoló részein a sátramhoz: ismerős sziluett ötlik a szemembe egy félreeső, halk ropogású tábortűz mellett.
Egyedül van, s a közeledő lépteimre nefritzöld fényű szemekkel pillant fel.
- Lady Loreena.

A nő mosolya rőt fénybe öltözik a lángok felőli oldalon.
- Norven Kather. Csatlakozik? Van még a vacsorámból.
Viszonzom a gesztusát.
- Elfogadom a helyet, ha már felajánlotta... de azt hiszem, csak egy kupa barna sört iszom - toldom hozzá féloldalas mosollyal, helyet foglalva az oldalán, nem túl bizalmas, de kellemes közelségben. - Jól van? Kissé mintha máshol járna.
- Jól vagyok - biccenti. - Csak... Furcsa itt, két idegen sereggel, hogy senki sincs itt a népem gyermekei közül. És mivel holnap hajnalban már útra kell kelnem, nem akartam csatlakozni egyik mulatozó tábortűzhöz sem. És ön?
- Tündéket nem gyakran látni egymagukban, igaz - adok helyt a megjegyzésének, a lábam elnyújtva a tűz mellett. - Magam is hajnalban indulok. Nem érzem úgy, hogy ünnepelnivalóm volna.
A lovag gyanakvón hunyorít rám.
- Maga is...? Őszentsége is küld egy csapatot?
Helyben vagyunk.
- Nem tudom - szusszantom bosszúsan, és megdörzsölöm a halántékomat, mert még rágondolni is gyűlölök, hogy a reformátorral dolgozom újra. - Von Himmelreich kért meg rá, hogy tartsak vele.
Csilingelő hangon nevet fel: nem számítottam erre, valahogyan mégis illik hozzá.
- Akkor akár együtt is mehetünk. Engem is ő keresett meg.
Tölt nekem a söréből, én pedig röpke mosollyal fogadom el a kupát.
- És hogyhogy elfogadta? Nem az ellenségük eredetileg?
- Az enyém igen - jegyzem meg, nem minden bosszúság nélkül, noha a nő érezheti, hogy ebből semennyi nem neki szól. - De Őszentsége elkötelezte az Egyházát, hogy e kérdésben támogassuk a protestánsokat. Nekem a pápa parancsol.
- Bosszantja magát - szól a nő tárgyilagos hangon, biccentve. - Személyes, vagy csak a tény, hogy a protestánsok vezére? Egyébként a kérése is pofátlan, nem tudom, mire kérte, de biztos talált volna alkalmasat a saját emberei között is.

Mit mondhatnék erre? A történet túlságosan messzre nyúlik és túl sok minden bonyolítja.
- Egy rövid ideig együtt szolgáltam a zsinatelnökkel. Az árulása előtt - jegyzem meg, mintha ez egyből meg is válaszolná, miért bosszant a dolog. Iszom egy kortyot, hogy addig emészthesse a hallottakat. - Rudenz von Hellenburgot is ő küldte hozzám a Holtmezőn. Talán még sincs embere arra, amit elvár ilyenkor.
A tünde arcára őszinte döbbenet ül ki.
- Így már értem. Engem is dühítene. Lehet pont azért akarja magát, mert régen együtt szolgáltak és valahol még mindig magát tartja a legalkalmasabbnak... Furcsák maguk, emberek. Háborúskodnak látszólag értelmetlen dolgokon, de ilyenkor, amikor tényleg a szükség szorít, mégis erősebb a régi bajtársiasság...
A szemébe vidámság költözik, ahogy a kenyérbe harap.
- Másik lehetőség, hogy szándékosan akar borsot törni az ön orra alá.
- Erősebb nálam. Néha úgy gondolom, valóban csak játszik - jegyzem meg, félúton az elgondolkodás és a bosszúság közt. Aztán felé fordulok, komoran fogva el a tekintetét. - Esroniel von Himmelreich megnyerő modorú férfi, de a karizmája alatt nem más, mint egy emberbőrbe bújt szörnyeteg - szólok halkan, minden hangsúlyos drámaiság nélkül. - Az Ordo Maellus rendjében szolgált, most pedig egy fél kontinens lesi a szavát. Szilaj, mint a hegyi vihar, és ugyanannyi benne az emberség is. Csak figyeljen, Lady Wildwind és meglátja.

Lady Loreena szomorúnak tűnik, mint aki úgy érzi, kimaradt valamiből.
- Nem tudom mi az az Ordo Malleus. Vagyis annyit tudok, hogy valami szervezet - pirul el. - Maga is szolgált ott?
- Az Egyház különleges harci alakulata. Félelmetes harcosok egytől egyig. Felismeri őket a fogazott csatapengéikről, meg a szörnyeteget formázó fémmaszkjaikról. - Szünetet tartok, hallgatva őt, és visszaengedem a képemre a félmosolyt. Sőt, a feltételezésére fel is nevetek röviden, de őszintén. - Én? Dehogy. Soha nem bírnám erővel a követelményeket, amelyeket velük szemben támasztanak. Az Ordo Maellus önnek is méltó ellenfele volna a csatában.
- Milyen követelmények?
- Páncélt viselnek, ahogy a lovagok, de a fegyvereik forgatása még több erőt követel meg - biccentek komolyan. - Frontszolgálatot látnak el minden csatában: ahol a leghevesebbek a lángok, oda rendeli őket a pápa. Nincs, ami állná a rend rohamát. Keménykötésű, edzett, könyörtelen rend az övék, hűségesek és erősek. Én csak egy inkvizítor vagyok.
- Most is itt vannak? - a lady majdhogynem a szavamba vág, ahogy úrrá lesz rajta az izgatottság. - Fogom látni őket? Félelmetes harcosok lehetnek!
- Itt vannak – biccentek válaszul, a közei tüzek felé sandítva. - Úgy látom, a Zsinati Gárdával iszogatnak ma éjjel...

Hanem az is megragadja, amit a zsinatelnökről mondok.
- Emberség... Talán igaza van. Nem látom őt gonosznak, mint maguk, de van szerencsém ismerni a... feleség, igen ez az a szó. Sok mindent elárul egy férfiról, ha nincs melegség a családjában, és az ő ágyuk hideg, mint a jég. Bár ez semmit sem mond arról, hogy milyen vezető, vagy milyen közel áll a maguk istenéhez, nem igaz?
Furcsán érint, valahogy mégsem lep meg, amit a férfi családjáról hallok: annyira ellentétesek vagyunk von Himmelreichal, hogy egyenesen meglepett volna, ha azt hallom, szenvedélyes szerelmesnek tűnik. A déliek rideg, puritán emberek - öltözetükben, templomaikban, beszédükben és szenvedélyükben egyaránt. Hidegek, mint a palástjuk mély kékje.
- Nem ismerem igazán. De a Protestáns Egyház juttatta Veroniát oda, ahol most vagyunk.
- Nem, Norven Kather - rázza meg a fejét a tünde. - Az egyház csak elvek és szokások gyűjteménye, de a világot csak az emberek formálják, és az emberek érdekei. Vajon ha Rudenz von Hellenburg nem akart volna király lenni, és kilépni Károly árnyékából, lenne egyáltalán két külön királyság?
A választ mástól horkanással fogadnám, a nagykövetet viszont kedvelem annyira, hogy figyelmezzek a szavára. Újabbat kortyolok a sörből.
- Nem tudom. Hosszú és bonyolult út vezetett a háborúig, én pedig nagyon fiatal voltam akkor. De amit von Himmelreichről mondtam, igaz. Gyilkossággal szakadt ki az Egyházból. Az ilyen bűnök örökre megmérgezik a lelket.

- Elmeséli, hogy történt? Sosem mesélt senki arról, hogy hogyan csapott fel az első láng és hogyan is szakadtak el.
Miért is ne. Az elmúlt tizenöt évben annyit foglalkoztam már ezzel, hogy szinte az utolsó mozzanatig ismerem a történetet.
- A zsinatelnök félig gyerek volt még - fogok bele -, de kimagaslóan tehetséges kardforgatásban... az esze pedig legalább így vágott. Egy inkvizítort kísértek másodmagával, amikor fellázadt. Az illető egy démont akart megégetni, von Himmelreich pedig egyetlen csapással kettéhasította. Innentől - helyezem az ujjaimat a torkom mellett a kulcscsontomra, lesimítva a gyomromig - egészen idáig. Aztán elszökött. Soha nem állt törvényszék előtt.
Elgondolkodni látszik.
- Az a baj, hogy én is egy démonnak köszönhetem, hogy még itt vagyok, így bár természetellenes lényeknek tartom őket, hiszen ami egyszer meghalt, az maradjon is halott, mégsem tudom őket egytől egyig elítélni már. Csupán reménykedhetek abban, hogy aki megérdemli, mert azon az egy bűnén kívül jó lenne, az elnyeri azt a valamit, amit maguk megváltásnak neveznek.
Sóhaj hagyja el a mellkasát.
- Valahogy az ilyen ügy sosem lehet egyszerű, és egyértelműen eldönthető, hogy kinek volt igaza. Mindenkinek és senkinek egyszerre. De a gyilkosságon kívül biztos találhatott volna más megoldást is, ha a démont akarta megmenteni, így a helyzet kényessége nem menti fel.
Egyszerre találkozik a tekintetünk, és a tünde felkacag.
- Már én is úgy beszélek, mint a maguk diplomatái. Rettenetes.
Elengedem a vitát, mert a nevetéséből kihallom, hgy inkább hangosan gondolkodott, semmint engem próbált meggyőzni; mosolygok magam is, letámaszkodva a fűre magam mögött.
- Így van. Hamar tanul, Lady Loreena.
- Muszáj volt. Pedig nem akarok olyan lenni. Sejti, hogy mi vár ránk?
- Nem - csóválom a fejem, a homlokomat ráncolva kissé. - Soha nem jártam még itt és nekromantákkal sincs... sok tapasztalatom.
Ha leszámítjuk azt, hogy a tulajdon fivérem is egy közülük.
- A Kísértet-szigetek olyan vidék, amelyet minden épeszű ember messze elkerül.
Ábrándos kifejezés lopja magát a képére.
- Még sosem láttam a tengert. Nekromantát meg egyszer a mocsárban, ahol maga is ott volt és a zsinatelnök is, meg persze Holtmezőn. De reméljük megéri, a világtérkép miatt.
Hirtelen döbbenek rá, mennyire elálmosodtam.
- Nos, ha egyet látott, látta az összeset - sóhajtok fel; rég nem jutott eszembe a fivéremet űzni, de most, hogy itt vagyunk, Willem újra a fejembe tolakszik. - Reméljük, a térkép nem téved. Akkor megéri.

Érdekes felvezetés és érdekes beszélgetés volt, nem is nagyon tudok mit hozzá tenni azon kívül, hogy mindeketten a szokásos minőséget hoztátok.

(Megjegyzés: Darr nem tud jó élményekre értékelést írni mert #bestadmin)

Jár a 100 TP és 1000 váltó.