Fotó: Mérey Martina

Vásárhelyi Kerámia Szimpózium

A Duna Palota emeleti kiállítóterében mutatták be a másfél évtizede létrehozott hódmezővásárhelyi kerámiagyűjtemény mintegy 350 darabjából válogatott kiállítást, melyet március 21-től április 8-ig tekinthettek meg az érdeklődők. 

A tárlathoz április 4-én a térség kerámiaművészeti hagyományait feldolgozó szakmai konferencia is kapcsolódott.

Ennek az évezredes hagyományú műfajnak sokoldalú formai és technikai képességeivel reprezentáltak tárlatot mai szenvedélyes magyarországi és külföldi művelői. A hódmezővásárhelyi kerámia már a 19. században fellendült Kárpát-medencei népművészeti kutatások számára is kincsestárnak bizonyult, ahol kutatói folyamatosan meglepődtek a régészek ásatásai során előkerült egyre gazdagabb leletanyagon. Nem véletlen, hogy az 1998-ban első alkalommal megrendezésre kerülő Vásárhelyi Kerámia Szimpózium alapítói dr. Lovag Zsuzsa régészt kérték fel védnöküknek, majd a folyamatosan létrejövő kiállításaik plakátján az itteni leletanyagból származó, világhírű ún. Kökénydombi Vénusz figuráját helyezték el. Ennek a másfél évtizednyi munkának Pannonhalmi Zsuzsa keramikus volt a szellemi és kivitelezésbeli motorja. Ő nem csak mint keramikus alkotó ismerte fel ennek a helynek, valamint az itt kialakult gyáripari kereteknek a kortárs művészek számára páratlan lehetőségeit, hanem úgy is, mint az iparművészeti szakmák sokféleségében is kiemelkedő képességű és teherbírású szervező. Szakmai pályája során alaposan megismerte egykori tanára, Schrammel Imre 1968/69-ben Siklóson kezdeményezett, hasonlóan fáradhatatlan szimpóziumalapítási munkálkodását. Majd az ennek nyomán, Kecskeméten 1975-ben merőben más feltételek között elindított Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdiónak az új időkhöz igazodó értékeit is. Utóbbit ugyancsak egy keramikus, Probstner János fejlesztette jelentős alkotóhellyé. A „Szimpóziumok Magyarországon" címmel általa kezdeményezett konferencia, annak ellenére, hogy azon, az övét is beleértve, három szakmai előadás hangzott el, bizonyos szempontból jelentős eredményt hozott. Ha csak azt emelem ki, hogy a magyarországi első kerámia szimpózium is már negyvenöt éve alakult, illetve a kecskeméti stúdió is harmincnyolc éves, s a vásárhelyi a maga tizenöt évével is lerakott újabb értékeket, ideje volt a mérlegelésnek.

A magyarországi szimpóziumok történetének művészeti „feldolgozása" máig várat magára. Mi, akik létrehozói és munkásai voltunk az első időkben, kötelességünknek érezzük ezt a munkát, éppen ezért most meglehetősen határozottak voltunk. A többes szám ez esetben Schrammel Imre keramikusra és rám, mint művészettörténészre vonatkozik. Schrammel az eltelt évtizedek alatt a témában néhányszor már elmondott beszédei közül most először mondta el a siklósi kerámia műhely létesítésének néhány konkrétumát. Ezek közé tartozott az ő, Benkő Ilona keramikus általi meghívása az ausztriai Gmunden városka egykori nemzetközi műhelyébe, ami akkoriban, a három évente egyszeri hetven dolláros külföldi utazás engedélyezésének időszakában, hatalmas sikernek számított. Ezt követően említette meg az én közbenjárásomat az akkori Baranya megyei Tanács elnökénél egy hasonló műhely létesítése érdekében. Utóbbira munkahelyi ismereteim adtak lehetőséget. Fiatal művészettörténészként, alig pár éve dolgoztam az akkor jelentős mecenálási feladatkörrel 1963-ban létrehozott Képző- és Iparművészeti Lektorátuson, amelynek hivatali működésébe beilleszkedésem nehézségeit több hivatali fegyelmi figyelmeztetés jelezte. Számos vidéki helyszínelés során viszont megismerhettem az ország kulturális helyzetét, és ahol lehetőségem volt, a művészek által megismert újfajta kapcsolatkiépítési lehetőségeket az erre fogékony, és nyilvánvalóan korszerűségre vágyó vezetőknek, mint vonzó művészeti kibontakozási esélyt vázoltam. Tudnivaló, ez volt az abban az időben még mindig létező ún. „három T" (tiltás, tűrés, támogatás) időszaka, amelyről sokat tudnának még mindig élő alkotók beszélni. Nos, Schrammel is felidézte: Takács Gyula, a megyei tanács elnöke – maga is komoly hivatali kultúrapártoló lévén (Pécs városa akkoriban számos új múzeummal és egyéb gyűjteményekkel, színházi és filmművészeti eseményekkel gyarapodott) – „vevő" volt a gondolatra. Így kapott lehetőséget egy leromlott, villányi, egykori ferences rendi tulajdonban lévő épületben műhely létesítésére. Ő és az általa összekeresgélt, nem feltétlenül a korszak legismertebb művészeiből, hanem inkább a közvetlen munkatársaiból, tanítványaiból válogatott csapat került ide. Innentől kezdve már minden a művészeken múlott. Schrammel a mostani előadásában beszélt ennek a szinte romantikus, de igen kemény fizikai és szervezőmunkát jelentő alapításnak a kezdeti nehézségeiről, majd felívelő nemzetközi sikereiről, a cseh, lengyel, német, osztrák meghívott vendégművészek által behozott akkori új szemlélet termékenyítő hatásairól. Ma már nyilvánvaló, hogy a siklósi kerámia szimpózium módszere és működésének hatékonysága messzemenően hozzájárult a merev kultúrpolitikai szemlélet lebontásához, nem utolsósorban a határok szellemi megnyitásához. Schrammel egyre kiemelkedőbb keramikusi sikere Európában nagyobb volt, mint hazájában, hívására éppen ezért szívesen jöttek Nyugatról is, majd egyre távolabbi országokból is, de ez már magának a tágabban értelmezendő szimpózium-történetnek a része. Ugyancsak ki kellett mondani egy másik valós tényt is: Kecskemét létrejöttét is ennek a felhevítő eseménysornak köszönheti. A Schrammel Imre hatására meghívott sokféle nemzetiségű keramikus munkálkodásának a híre, és főként a helyben hagyott egy-egy művének gyűjteménnyé gyarapítása felkeltette Kecskemét korabeli vezetőségének a figyelmét is, így Probstner János, az akkoriban még a hagyományos fazekas kerámiát művelő művész jó érzékkel, a siklósi példára hivatkozva, szintén sok energiát fektetve ebbe az ügybe, sikerrel nyerte meg őket egy korszerű alkotóház és műhely létesítésére. Kerényi József, a város híres építésze tervezte meg az épületeket, a műhelyt jól felszerelték, a már bejáratott magyarországi–külföldi keramikus kapcsolatok helyszíne ezentúl áttevődött ide. A Kecskeméti Stúdió rendkívül jól kommunikált a nemzetközi szakmai világban, számos kiadvánnyal, és a műhelyeinek egyre szélesedő kínálatával valóban beleírta magát a kortárs nemzetközi kerámiaművészet történetébe. A művész-szimpóziumok, illetve a Stúdió életében az újabb minőségi váltás 1981-ben következett be. Nemzetközi művészeti akadémiájuk, az AIC ekkorra már elismert tagjaként, Schrammel egy spontán beszélgetés során meghívta az egész akadémiai tagságot – ez mint utóbb kiderült legalább két-három autóbusznyi közönség volt – egy néhány napos magyarországi országos szimpózium látogatásra! Az enyhén szólva hajmeresztő vállalkozás lebonyolítása, sajtóvisszhang megteremtése, valamint a külföldiek részéről az igen pozitív országimázskép szintén jelentős előmozdítója volt a kultúra terén az akkoriban már készülődő rendszerváltásnak. Ez alkalommal nemcsak Budapest, Pécs, Kecskemét, majd a már aktív szombathelyi textilbiennálé megismertetése, hanem ezáltal országrészek láttatása is megtörtént. A „vasfüggöny mögötti Magyarország" felfedezésének első turisztikai élményei között könyvelhetik el a történészek ezt az eseményt. Később, amikor Schrammel az Iparművészeti Főiskola [1972-től egyetemi rangú] rektora lett, két lépésben is főiskolai rangra kívánta emeltetni a keramikusképzést vidéken: egyik a Pécsi Egyetem művészeti karán létesítendő Mesteriskola (Keserű Ilona festővel, Bencsik István szobrásszal – magánkezdeményezésként). Ebből a modellből fejlesztették is a művészeti felsőoktatás DLA programját. Kecskemét pedig a MIF (ma MOME) egyik művésztagozatává fejlődött, amíg ez lehetséges volt. Schrammel előadásának további új megállapításait, konkrétumait, remélhetőleg majd olvashatjuk a jelen konferencia tervezett kiadványában.

Pannonhalmi Zsuzsának, aki maga is aktív keramikus résztvevője volt a kecskeméti Stúdiónak, valamint az említett eseményeknek még diákként, volt tehát honnan példákat meríteni. Időközben azonban megváltoztak a gazdasági és a kulturális élet körülményei. Neki is más helyzetben kellett újrateremtésen és folyamatos építkezésen dolgoznia. Másrészt, keramikusi szemlélete nem hasonlít sem a sokakra erős befolyással bíró Schrammeléhez, se más keramikus kollégájáéhoz. De azt ő is felfedezte, hogy a nemzetközi műkereskedelemben éppen úgy, amint az építészeti alkalmazott keramikusságban a technológiai lépéstartás nélkül senkit sem „jegyeznek". Ezért részben az ő munkássága, valamint a vásárhelyi műhelyek üzemszerű lehetőségeinek a jó értelemben vett kihasználása az alkotó munka javára, ennek jegyében történt. Mindig is közösségi ember lévén, mire 2001-ben többekkel megalapították a Wartha Vince Alapítványt, 1997 óta már javában működtek kollégáival együtt mint Vásárhelyi Kerámia Szimpozion. Az azóta elhunyt Rapcsák Ferenc, Hódmezővásárhely polgármestere hívta meg őt egy kiállításra. Pannonhalmi jött, látott, és győzött, a privatizáció ellentmondásos időszakában. Ekkor már a MAOE, az MKISZ, a Magyar Keramikusok Társasága keramikusainak a képviseletében, illetve a város támogatásával a rá jellemző dinamizmussal sorra partnerré tette az Alföldi Porcelán Edénygyár Rt.-t, az YMERIS-APTA Magyarország Tűzállóanyag-gyártó Kft.-t, a Szilikátipari és Művészeti Kerámiagyártó Kft.-t, a KERAM PACK-ot, és a mai napig is őket támogató, világhírű Villeroy&Boch Magyarország Kft.-t. Az általa szervezett művész-alkotóhetek, műhelymunkák a csaknem megszüntetésre ítélt Majolikagyár egyik termében kaptak évekig hathetes időszakokra kötetlen alkotásra lehetőséget, amelybe belefért az idővel kerámiaoktatásra vállalkozás másfajta időbeosztása is. Az egész alkotómunkát a már említett Wartha Vince Alapítvány irányítja, kurátorai közreműködésével. A másfél évtized alatt a 17 országból érkezett 217 művész – az eddigi hagyományok szerint – egy-egy művével gyarapítja a Kerámia Gyűjteményt. Pannonhalmi Zsuzsa, mint említettem, ennek a vásárhelyi szimpózium-tevékenységnek a motorja. De emellett neki köszönhető, hogy a Gödöllői Iparművészeti Műhellyel összefogva, 2000-ben a Gödöllői Királyi Kastély Lovardájában Öt kontinens kerámiaművészete címmel közösen rendezték meg az eddigi kerámia művésztelepek anyagából válogatott kiállítást, s ugyancsak az ő érdeme, hogy elsőként tették le az asztalra a magyar keramikusok munkásságát összegző kerámia-lexikon első kötetét is.

Mindezen tények ismerete és rövid vázlata után jómagam, mint egyik előadó, a korszak és eseményeinek egyik ismerője, a visszapillantás kötelezettségével vázoltam néhány gondolatot. Előzményként meg kellett említenem egyet s mást.

Mint említettem a siklósi szimpóziumok nyomán évekig tevékenykedtem a keramikusok körében. Végül erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy magáról erről az országos „hálózatról" összegzést jelentessünk meg, amely a Baranya Megyei Tanács VB Művelődési osztályának a támogatásával végül is a villányi és siklósi alkotótelepek húszéves évfordulójára jelent meg, Nemzetközi Szimpozionok Magyarországon 1967–1987 címmel. Eben rögzítettük Cserny József, Farkas Ádám, Schrammel Imre alapítói javaslatát. Mérlegelés címmel írtam meg tanulmányomat „Szimpozionok és művészettörténeti jelenségek" alcímmel. Összegyűjtöttem és megszerkesztettem az addig létező összes műhely anyagát, azok vezetőinek egy-egy kisebb tanulmányával együtt. Ezek: Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep, 1964 (festő); Székesfehérvár Könnyűfémmű, 1967 (szobrász); Baranyai Alkotótelepek, Villány, szobrász, 1967; Siklós, keramikus, 1968; Zalaegerszeg, belsőépítész, 1968; Dunaújvárosi Acélszobrász Alkotótelep, 1974; Salgótarjáni Nemzetközi Művésztelep, 1974 (festő, grafikus); Nyíregyháza-Sóstó, 1970 (éremművészet); Velemi Textilművészeti 1975–1983; Nagyatádi Faszobrász Alkotótelep, 1975; Kecskeméti Zománcművészeti Alkotótelep, 1973; Kecskeméti Kerámia Stúdió, 1975; Grafikai Művésztelep, Makó, 1975; Győri Művésztelep, Rába Művek, 1976 (vegyes); Zsennyei Műhely, 1968 (ipari forma). Ezek leírását, valamint külön és egyenként az egyes alkotótelepek résztvevőinek névsorát. A magyar és angol nyelvű, 211 oldalas kiadvány a maga nemében egyedülálló, ma már alig fellelhető dokumentummá vált. Jelenlegi ismereteim szerint hasonló nem készült azóta sem.

A mostani, „Kitekintés a magyarországi szimpozion-mozgalomra" című előadásomban, a következő gondolatokat vetettem föl.

A villányi Szársomlyó-hegy oldalába egy magányos szobrász hatalmas emberfejet faragott. Ez maga volt a magányos kivonulás a természetbe. A siklósi kerámiakemence közösségépítő volt. A hetvenes évek elleni lázadást jelentette mindkettő, másrészt, a hivatalos vezetők kapcsolatkeresését a művészekkel. A kommunista múzeumpolitika melletti saját gyűjtemény létesítése, mint a politikai karrier egyik kiugrási lehetősége. A művészek kezdeti gyanakvása a „vad-mozgalmak" ellenében vágyakozássá vált: be szeretek volna kerülni ebbe a körbe. A bel- és külföldi cserekapcsolatok egyre kötetlenebbül érvényesültek, stb. Meg kell azonban különböztetni a korábbi, már a 19. században is létező „bennlakásos" művésztelepet a ily módon kialakult szimpóziumoktól. Előbbit afféle „ejtőző", pihenős kikapcsolódás, szemlélődés érdekében hozták létre, utóbbinak az egyes témák köré szervezett műhelymunka és szellemi-mesterségbeli versengés az eleme, ezért meghívásos rendszerben működött. Mindig közös kiállítással, és egy-egy mű kötelező otthagyásával zárult a szimpózium, esetenként egy-egy alkotói megbízást is hozva a művész számára.

Figyelembe kell vennünk a korszakban zajló változások felgyorsuló folyamatait és a párhuzamosságokat is. Az iparművészeti területeken ekkor már aktívan működtek az állami intézmények által létesített művészeti biennálék, úgymint a pécsi kerámia, a szombathelyi textil, később a békéscsabai grafika, az egri akvarell, és még mások. A szimpozion-mozgalom ezektől eltérően, kifejezetten a művészek szabad társas választásait képviselte, témában, műfajban és meghívott személyekben egyaránt. Ezeken a szimpozionokon a művészeké volt a főszerep, nem a későbbiekben elburjánzó kurátoroké, akik elméleti témák felé vitték el a művészek élményvilágát. A szimpozionokat lassan megismerő szakmai írók, bár kevesen, de akkoriban még bizonyos távolságtartó tisztelettel foglakoztak ezzel. Már a nyolcvanas évek vége felé – az általam szerkesztett egykori kiadványban is jól nyomon követhető –, amikor úgymond intézményesült a szimpozion-mozgalom és kvázi művészteleppé változott, lassan erodálódni kezdett a létrehozáskor szárnyaló lendület és az abból következő művészi érték is. A 90-es évekre bekövetkezett rendszerváltás korábban említett gazdasági folyamatai ellehetetlenítették a szocialista rendszerben már működő mecenatúrát, az új modell még nem alakult ki, viszont nem akadt önzetlen működtető a létrejött gyűjtemények megőrzésére, új művészeti műhelyek kialakítására. Ebből a szempontból értékelendő a Vásárhelyi Kerámia Szimpózium, mint egy hosszas folyamat egyik, de kétségtelenül elődeihez képest kissé eltérő állomása.

Mindezen tapasztalatok bizonyítják mindenfajta dokumentáció múlhatatlan szükségességét, valamint egy merőben új művészeti inspiráló közeg jelenleg is zajló folyamatát, amelyben mind az alkotó, mind a közvetítő, valamint a mecénás új szerepet tölt be.

Dvorszky Hedvig
művészettörténész

2013. április 5.